|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 316 találat | lapozás: 1-30 ... 271-300 | 301-316 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Bánffy Miklós 2017. augusztus 21.Méltóságteljesen viszonyulni a családi múlthoz, örökséghezKolozsváron is bemutatták Az erdélyi arisztokrácia diszkrét bája című dokumentumfilmet 1949-ben a román állam gyakorlatilag egy tollvonással megfosztott egy egész társadalmi réteget mindenétől, majd megkísérelték még emlékét is eltörölni. Hogyan gondolnak ma az utódok nagyapáikra, dédapáikra? Csak az ezüst teáskészlet maradt meg esetleg a főúri múlt örökségeként, vagy más, örökérvényű útravaló is? – elsősorban erre a kérdésre keresi a választ Szederkényi Olga Az erdélyi arisztokrácia diszkrét bája című, egyelőre két részből álló, sorozatosnak tervezett dokumentumfilmjében. A 8. Kolozsvári Magyar Napok keretében a főtéri Bánffy-palotában szervezett dokumentumfilm-bemutatón Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke beszélgetett Szederkényi Olgával a film készítésének körülményeiről, tapasztalatairól. Az első epizód Bánffy Miklósról és leszármazottairól, a második pedig Bethlen Istvánról és utódairól szól. A beszélgetés nagyobbrészt az első rész szereplőire összpontosult, nem utolsósorban azért, mert Bánffy Miklósnak ma két unokája és három dédunokája van, de él egyetlen leánya, Katalin is, aki maga is kiemelt alakja a dokumentumfilmnek. Neki az otthona volt az „erdélyi Versailles”, a visszavonuló német hadsereg által felgyújtott, majd rosszindulatú kezek által minden ingóságában szétzúzott, kifosztott bonchidai kastély. – A film nagy érdeme, hogy emberközelbe hozza az arisztokratákat, akik valamikor erdélyi magyar sorsunkért felelősek voltak, történelmünket irányították – állapította meg Hegedüs Csilla, aki a koncesszióba vett kastélyegyüttes felújításán jelenleg is dolgozó Transylvania Trust Alapítvány elnöke. Mint mondta, 17 éve ismerkedett meg a kastély örökösével, Bánffy Katalinnal Budapesten; a varázslatos személyiségű idős hölgy ma is hihetetlen derűvel, humorérzékkel képes viszonyulni a világhoz és történéseihez. Apja kívánsága szerint1944-ben hagyta el édesanyjával Bonchidát, hogy Budapesten vészeljék át a háborút; 1946-ban házasodott meg Ted Jelennel, akit aztán az amerikai hadsereg tisztjeként a marokkói Tangerbe helyeztek ki, így Bánffy Katalin új földrészen kezdett új életet, nevelt fel három gyermeket. Bevallása szerint soha nem akar visszatérni többé Bonchidára, mert nem szeretné mostani állapotában látni a kastélyt. – Hálás volt a sorsnak, hogy ott nőhetett fel; sokat mesélt arról, hogy mennyire szeretett a Szamosban úszni, a különféle egzotikus növényekkel benépesített kastélyparkról. Mint mondta, a főlépcsőház falain az ősök portréi már kamaszkorában azt a nyomasztó gondolatot ébresztették benne, hogy meg fog-e tudni felelni az elvárásnak, amelyet az elődök megvalósításai is alakítottak – mondta el Szederkényi Olga. A rendező a film kapcsán több interjút készített az idős korában is életszerető és nagyon tevékeny Bánffy Katalinnal. Amikor el kellett hagyniuk Bonchidát, apja megtiltotta, hogy bármit elvigyenek; mint mondta, „a kastély vagy úgy marad meg számukra és az utókornak, ahogy volt, vagy úgy pusztul el”. Mindamellett, Katalin öntörvényű fiatal lány volt akkoriban, és két apró porcellán nippet mégis zsebébe süllyesztett, ennyi maradt meg neki otthona berendezéséből – részletezte Szederkényi Olga. Mindemellett, valamilyen módon, a többezer kötetes Bánffy-könyvtárból valaki kimenekítette az Erdély-trilógia első kiadását, ezt most Bánffy Miklós Párizsban élő unokája őrzi. Szederkényi Olgát az Erdély-trilógia „varázsolta el”: elmondása szerint 2012-ben fél évig Kolozsváron élt, és Erdély jellegzetességeivel, múltjával foglalkozó könyveket keresve vette kézbe Bánffy Miklós nagy művét, amely azonnal „beszippantotta”. Elolvasta Bánffy Katalinnak az Ének az életből című memoárkötetét is, melynek nyomán egyértelműen úgy érezte, meg kell ismernie ezt a hölgyet, ezt a családot, többet meg kell tudnia róluk. Bánffy Katalin nem tanította meg gyermekeit, Elisabeth-et, Nicolette-et és Davidot magyarul. A filmben az idős hölgy elmondja: a soknyelvű marokkói közegben nem akarta terhelni gyermekeit még egy nyelvvel, nem gondolta, hogy a kommunizmus valaha véget ér és visszatérnek még Magyarországra. Csak sejteni lehet, hogy a döntés és a kimondott szavak mögött sokkal több rejlik... Mindamellett, gyermekei a tangeri villában Bánffy Miklósnak a budapesti lakásból elvitt rajzai, grafikái, könyvei között nőttek fel, és Katalin rengeteget mesélt nekik életéről, apjának megvalósításairól. A nagyanya, Váradi Aranka maga is ott élt több mint egy évtizedig az unokák mellett Marokkóban. Amikor visszatérhettek Magyarországra, Bánffy Miklós unokái örömmel tették ezt, meghatottan járták be a helyeket, amelyekhez családjuk története kötődött, büszkék voltak rá. A nagyapai tehetségek egyébként az unokákban is megmutatkoztak, hiszen Elisabeth belsőépítész lett, Nicolette festő és üvegművész, David író és diplomata volt – magyarázta a rendező. A dokumentumfilm forgatásakor Nicolette a rendezővel többek között az Operaházat is meglátogatta. A főigazgatói szobának bútorzata ma is ugyanaz, mint Bánffy Miklós főintendánssága idején volt; Nicolette rendkívül meghatódott, amikor néhány percre beülhetett nagyapja egykori igazgatói karosszékébe – mondta el Szederkényi Olga. Szerényen, gőg nélkül, de méltóságteljesen, a lényeget szem előtt tartva viszonyulnak családi múltjukhoz, annak szellemi örökségéhez, a dédunokák is legalább évente egyszer ellátogatnak Erdélybe, és szeretnek ott lenni – tette hozzá. Bár magyarul nem tanította meg gyermekeit Bánffy Katalin, azért fordította le angolra az Erdély-trilógiát, hogy ők is elolvashassák. A sors különös fordulata ez, hiszen, ha tudtak volna magyarul, nem látott volna neki a 12 esztendeig tartó hatalmas munkának, amelynek folytán ezeket köteteket már világszerte olvashatják, s azóta tucatnyi más nyelvre is lefordították – fejtette ki a filmrendező. Mindkét Bánffy-unoka tanul egyébként magyarul, Nicolette alapfokon már társalogni is tud – jegyezte meg Hegedüs Csilla, aki a Bánffy-kastélyban szervezett különféle kulturális programok kapcsán is tartja velük a kapcsolatot. Említést tett arról, hogy Károly walesi herceg is olvasta a trilógiát, sőt, végig akarta járni a benne olvasott helyszíneket is. – Szorgalmasan kell dolgozni, bízni abban, hogy Isten észrevesz és megsegít minket, a tudást és hagyományt tovább kell adni, a kritikát szerényen viselni, a sorsszerűségben bízni – talán így összegezhető Bánffy Katalin életszemlélete, állapította meg Szederkényi Olga. A Bethlenekről szóló epizód az előzővel ellentétben nem a múltból, hanem a jelenből indul, Bethlen István dédunokájával, a Rómában élő Stefanoval beszélgetve kezdődik. A rövid bejátszásból kiderül, Stefano Rómában született, édesapjától pedig többször hallotta: Bethlen vagy, ezért több kötelességed van, mint jogod... Mindkét dokumentumfilm-rész teljesen mást mond a nézőnek, és a filmet mindenekelőtt látni kell ahhoz, hogy üzenetét meg lehessen érteni – hangsúlyozta a rendező. Megtudtuk, Az erdélyi arisztokrácia diszkrét báját már két tévécsatorna vetítette, és különböző fesztiválokra is meghívták, ezért valószínűleg csak jövőre lesz majd a világhálón elérhető. A rendezővel való beszélgetést követően a Kolozsvári Magyar Napok programsorozatának részeként a 25 perces dokumentumfilmet le is vetítették egy másik helyszínen, a Sapientia EMTE dísztermében. Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár) 2017. augusztus 30.Tiszavirág életű boldogság – Erdély visszacsatolásaA Trianon Múzeum elindította a 23 óra 59 perc című projektjét, amelyben azokat a túlélőket keresik fel, akik átélték a visszacsatolást. A Felvidék visszacsatolásáról szóló egyezményt 1938. november 2-án, míg az erdélyi területek visszacsatolásáról 1940. augusztus 30-án, délután 3 órakor írták alá, mindkettőt Bécsben. A 23 óra 59 perc projektvezetőjét, Köő Artúr történészt kérdeztük. - A nemzetközi politikai színteret figyelő felvidékiek már 1938 őszén sejtették, hogy változások állnak be, és valószínűleg sok magyar álma megvalósul, lesz határmódosítás. Ugyanakkor Horthy Miklós Hitler 1938 augusztusában tett ajánlatát Csehszlovákia feloszlatásáról elutasította. Voltak előjelei a revíziónak Erdélyben is? - Amikor az erdélyi interjúalanyokat kérdezzük, elég sokan mondják, hogy hallottak a felvidéki eseményekről, ebből adódóan számítottak arra, hogy lehetséges az erdélyi területek visszacsatolása is. Az 1938-as felvidéki visszacsatolásnak olyan előjelei voltak, olyan politikai csatározások zajlottak Európában, amelyeknek köszönhetően a csehszlovákiai magyarok sejthették, hogy tárgyalássorozat indul a határmódosításról. Ma már viszonylag a helyén kezelik a korszak eseményeit és személyiségeit a történészek, de Horthy Miklóst a kommunista diktatúra idején fasiszta és nemzeti szocialista irányultságú politikusnak állították be. Horthy racionális politikus volt, ami nyilvánvaló a Felvidékkel kapcsolatos események megítélésében is. A kormányzó jó érzékkel látta, hogy a revizionista törekvések akkor is be fognak következni, ha nem kötelezi el magát Hitlernek. A felvidékiek és az erdélyiek is számítottak a visszacsatolásra, aki érdeklődött a politika iránt, annak világos volt, hogy lesznek határmódosítások. - A felvidéki tapasztalatokra utalva Bánffy Miklós gróf levélben fordult az erdélyi magyarsághoz, melyben önmérsékletre szólította fel őket, éppen az 1938-as visszacsatolás történéseire hivatkozva. Milyen volt az erdélyi visszacsatolás, az interjúalanyok beszámoltak valamilyen nehézségekről? - A román történelemmel foglalkozó portálok nagy része ír ezekről a konfliktusokról, úgy beállítva az eseményt, mintha az egy ördögtől való megszállás lett volna, tele konfliktussal. A nekünk nyilatkozók többsége szerint helyi konfliktusokra nem került sor, egy-két kivételtől eltekintve. Az interjúalanyok inkább arról beszéltek, hogy az új magyar világból kirendelt közigazgatási, vagy katonai személyek rendszeresen kérték őket, kerüljék a konfliktust. Hiszen nem lehet tudni, megmarad-e hosszútávon a határkiigazítás, ezért úgy kellene viselkedni, hogy előfordulhat, a magyar hadsereg elmegy innen. Az emberek ezt az érvet megértették, így nem került sor komolyabb konfliktusokra. Sokuknak volt tapasztalata, hiszen megélték 1918-at és 1920-at. Arról viszont már nem szól a román történetírás, hogy 1944-ben, amikor fordult a politikai helyzet, és visszatért a román világ, akkor a románok rendszeresen raboltak, vittek mindent, amit tudtak – erről is beszélnek a szemtanúk. - Ahogy a Felvidéken voltak olyan területek, amelyek nem kerültek vissza az anyaországhoz, holott jelentős magyar közösség élt a településeken, így Erdélyt sem teljes egészében csatolták vissza. Ők hogy élték meg az eseményeket? - Ritkán emlegetjük 1940. augusztus 30-át, mint a történelem jeles napját, pedig úgy kellene vele foglalkoznunk. Mindaz mellett, hogy Észak-Erdély visszakerült, ami öröm, emberek sokaságának tragédiáját is látni kell. Egyrészt sokan maradtak a déli részeken, másrészt rengetegen menekültek északra. Erről van egy naplónk is, amiben leírja a szerző, miképpen menekültek délről Észak-Erdélybe. Az embereknek gyorsan kellett csomagolni, hiszen vagy ott rekedhettek, vagy megfigyelhették őket, ennek súlyos következményei lehettek. Emberek sokasága vállalta, hogy ott hagy maga után csapot-papot, munkahelyet, házat, hogy ismét magyar állampolgár legyen. Az interjúk során nagyon sokszor találkozunk ilyen vallomásokkal. - Mit tartalmaz a napló? - Felolvasok néhány részletet belőle. A történet címe: Tiszavirág életű boldogság. „A katonai teherautó megállt nagyanyám háza előtt. Nagyanyám a kapufélfának támaszkodva már várt bennünket. Arcán szomorúság tükröződött. Anyámmal kiszálltunk a sofőr mellől és odaléptünk mellé búcsúzóul. Könnyes lett a szeme, amikor megsimogatta az arcom. (…) Érzem, hogy már soha több nem látjuk egymást az életben. Ne mondjon ilyet mama, szólalt meg anyám, nemsokára Dél-Erdély is magyar lesz. (…) Napok múlva már a nagyváradi, a szatmárnémeti bevonulást közvetítette a magyar rádió, kitörő öröm, lelkesedés, tapsvihar, önfeledt éljenzés fogadta a bevonuló magyar honvédeket. Ugyanakkor bánat és zokogás, szomorúság és kiábrándultság Dél-Erdélyben. Anyám napokig sírt, nem lehetett vele bírni, míg egyik este apám váratlanul bejelentette, Erzsikém megyünk Kolozsvárra. (…) Végre elérkezett a nap, verőfényes kora őszi délelőtt, a magyar hadsereg bevonulásának napja. Kolozsvár polgári családjainak tagjai, különösen a hölgyek, hetek óta készültek erre a napra. (…) Az én családom, apám, anyám és nővérem a Szent Mihály-templomtól száz méterre állt, azon az oldalon, amelyről fejünket balra fordítva kellett nyugat felé nézni. Egyszer csak tőlünk nyugatabbra, elég messze, hiszen alig lehetett látni, mozgolódás látszott, majd éljenzés hallatszott. Valakit vállára kapott a tömeg és dobálni kezdett. Feldobták, majd elkapták és újra. Szájról szájra járt a hír, az első magyar katona az, akit dobálnak. Nem. Csendőrruhás az, jött az újabb hír. Később kiderült, egy kolozsvári férfi, ki megőrizte huszonkét éven át a csendőr egyenruháját, beöltözött ezen a napon és a tömeg izgatott várakozásában, bevonuló honvédnek nézte. Jót nevetett rajta mindenki. (…) Egy bátor ember kiállt a tömeg elé, elkiáltotta magát és vezényelt. Piros-fehér-zöld, drága magyar föld, piros-sárga-kék, Románia ég. Még egyszer! És harsogott a kórus, a kolozsvári nép, miközben az alkalmi karmester vezényelt. Majd váltott. Horthy-Csáky-Teleki, minden oláh menjen ki! Kétszáz? Háromszáz? Nem tudom, hány torokból harsogott. Hirtelen, mint derült égből a villámcsapás, kerékpárt toló kaki színű ruhát viselő katonák jelentek meg, teljes fegyverzetben. Uramisten! – kiáltott fel mellettem egy férfi. Magyar honvédek és sírva borult felesége nyakába. Ezt is megértük 22 év után. Felnéztem, anyámnak is remegett az álla, sírással küszködött. Apám sűrűn köhintett, palástolva meghatódottságát.” - A 23 óra 59 perc projektben olyan személyeket faggatnak, akik átélték a visszacsatolást. Könnyen megnyílnak a szemtanúk? - Háromféle szemtanút lehet megkülönböztetni. Van, aki jelentkezik, és szívesen mesél, félelmek nélkül. Van olyan, aki jelentkezik, vagy valaki bejelenti őt, hogy tudna nekünk mesélni, de tele van félelmekkel és sokkal jobban megnyílnak, ha azokkal a személyekkel megyünk hozzá, akik őt ajánlották, illetve akiket ismernek. A harmadik kategória, aki jelentkezik, de amikor megpróbáljuk megkeresni, akkor elzáródik. Olyan is volt, hogy egy házaspárt ajánlott a gyermeke, de amikor odajutottunk, hogy elmennénk felvenni a beszélgetést, akkor azt mondták, hogy inkább hallgatnak, mert az a megmaradás záloga. A külhonban élők közül többen kijelentették, hogy konfliktusról nem beszélnek, a környéken nagyon jól elvoltak, csak el szeretnék mesélni, hogyan vonultak be a magyar honvédek. Olyan is megesett, hogy kaptunk visszaemlékezéseket, azzal a feltétellel, hogy a nevük ne jelenjen meg sehol. - Szó szerint a 23-ik óra 59-ik percében vagyunk. Mire számítanak még? Sok mindenre rámutat az oralhistory, ugyanakkor ez a korszaka a múltunknak jól feldolgozott. - A dokumentumfilm mindaz mellett, hogy az oralhistoryra épül, inkább egy szórakoztató műfaj. Az ilyen film elkészítése éppen arra lehet jó, hogy egy korszakot érdekessé tegyen a kívülálló számára. 1940. augusztus 30-áról és a revíziós eseményekkel kapcsolatban sok munka született, viszont az emberek közül még mindig sokan úgy viszonyulnak hozzá, mintha egy szégyellnivaló esemény lett volna. Ezeknek a berögződéseknek a megváltoztatására egy dokumentumfilm elkészítése, ami érdekes és nem negatív árnyalatként tünteti fel a történelmi eseményt, jó lehet. Ami viszont szintén értékes, az a rengeteg kép, dokumentum, amit innen-onnan összeszedünk. Fontos, hogy egy hétköznapi ember számára is átjöjjenek az események, mindegy, hogy ezt egy fényképnek, naplónak, vagy filmnek köszönhetjük, az a fontos, hogy megfogja és megértse. A Trianon Múzeum talán ebben tud újat hozni. Neszméri Tünde / Felvidék.ma 2017. október 5.Kiállítás a protestáns lelkészcsalád két erdélyi nagyasszonyárólIsteni kegyelem ajándéka: Berde Mária és Berde Amál Berde Mária és Berde Amál – két lány, két nő, két asszony. Az egyik könyvekkel, a másik festménnyekkel gazdagította az erdélyi, illetve az egyetemes magyar kultúrát. Két testvér, református teológus, lelkész lányai, akiknek tehetségét sokan „isteni ingyen kegyelem” ajándékának tartanak. Mindketten a kolozsvári Házsongárdi temetőben, egymás mellett nyugszanak. A már-már méltatlanul feledésbe merült írónak-költőnek és festőművésznek állít emléket az életpályájukat bemutató tárlat. Mindemellett figyelmet szentelnek annak a Bethlen-féle nemeslevélnek is, amely nemesi rangra emelte az erdélyi protestáns lelkipásztorok fiú- és lányutódait. Mindez meghatározta Mária és Amál életútját, munkásságát is. Érdemes betérni s kicsit elidőzni a szombaton, Kolozsváron a reformáció 500 éves évfordulója alkalmából megnyílt Erdélyi Református Múzeum időszakos kiállítótermébe (Bocskai/Avram Iancu tér 13.). Ugyanis az itt látható gazdag anyag (festmények, képek, okmányok, újságcikkek) az erdélyi női irodalom és festészet két úttörőjőnek, R. Berde Máriának és Dóczyné Berde Amálnak az életművébe és munkásságába nyújt nagyon alapos betekintést. Ugyan az idei Kolozsvári Magyar Napok keretében már látható volt egy Berde-kiállítás a Szépművészeti Múzeumban, ezúttal azonban teljesen új szempontból megszervezett, egy-két kivételt leszámítva, teljesen új „felhozatallal” rukkoltak elő a szervezők. „A reformáció egyik legszebb gyümölcse a protestáns lelkészcsalád , s így kapcsolódik a testvérpárnak, Berde Amália és Berde Mária református papleányoknak, laborfalvi Berde Sándor kackói, majd nagyenyedi lelkész és ónódi Weress Mária gyermekeinek életműve az ünnepléshez” – vélekedett a kiállítás kapcsán Gergely Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója, aki nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a Berde-lányok munkássága hosszú évtizedek után ismét reflektorfénybe kerüljön. A kiváló író-festőművész testvérpár életúja ugyanis a Dés városához közeli Kackóról indult egy református lelkészcsaládból: sajnos, a Kolozs megyei településen jelenleg már csak szórványosan élnek magyarok, alig akad egy-két református hívő, akiket időnként a legközelebbi lelkész felkeres és mond értük egy imát. S bár a templom szépen felújítva, de zárva, míg a parókia romos állapotban, lakatlanul áll, a hozzá tartozó szép kertet és udvart felnőtte a gyom, amit valakik időnként lekaszálnak. Az egykori Berde-parókián a vasárnapi harang már nem kondul, helyette a közvetlen átellenben felépített ortodox temlomban celebrált, kihangosított mise hallatszik át. Két olyan igazgyöngyöt, két olyan életművet próbáltak meg ismét a a felszínre, a köztudatba hozni, szóban és képekben megcsillantani, akiknek az élete példa, mi több ajándék volt szűkebb s tágabb környezetüknek egyaránt – mondta Gergely Erzsébet. „Isten különös kegyelmének érzem, hogy 32 évig Dóczyné Berde Amáliával, talán az utolsó erdélyi nagyasszonnyal, mély emberi kapcsolatot ápolhattam. Őszinte törekvésem az, hogy őrizzem és felmutassam azt a szellemi hagyatékot, amelyből három évtízeden át meríthettem és református papleányként beálhassak azok sorába, akik ragaszkodnak a megtartó örökséghez, a folyamatossághoz és hálaadással fordulnak kegyelmes Istenük felé” – hangsúlyozta a Házsongárdi Alapítvány igazgatója. A kiállítás kurátora, Szebeni Zsuzsa színház- és irodalomtörténész szerint a Berde család egy olyan dinasztia, amely az évszázadok során a haza, az egyház, a tudomány és a művészetek terén alkotott maradandót. „Nem véletlen, a kálvini tanok közül a legfontosabb a Berde Mária és Amál gondolatvilágában az, hogy a hit- és elvhű élet a kiválasztottság jele. Tehetségük az „isteni ingyen kegyelem” ajándéka, amelynek gyümölcsöztetése kötelesség, nem egyéni érdem, ugyanakkor a kijelölt úton való megtorpanás istenkísértés” – szögezte le. Szebeni Zsuzsa emlékeztett arra, hogy a kiállítás szerves folytatása annak az immár húsz éves munkának, amelynek során Bánffy Miklós, Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola, Makkai Sándor, Ignácz Rózsa és báró Kemény János pályaképét mutatták be. Mindegyikük esetében megtapasztalhatók az erős református gyökerek, legyenek püspökök, lelkészek, főgondnokok vagy lelkészgyermekek. Ugyanakkor hangsúlyozta, Berde Mária hagyatékát teljes mértékben sértetlenül őrzi a református egyház levéltára, következésképpen ez az egyetlen a helikoni életművek közül, amely hiánytalanul kutatható. A kiállítás kurrátorától megtudtuk, a Berde-család debreceni leszármazottai átadták a szervezőknek minden tulajdonukban lévő levelet. Ugyanakkor a Székely Nemzeti Múzeumnál található öt festményből hármat (Berde Amál önarcképe, Berde Mária portréja, valamint egy Kalotaszeg-vázlat, amelyen egy idős parasztbácsi a kalapját a templompadra helyezi) sikerült kiállítaniuk. De ugyanilyen jelentősnek tartja a szakember Berde László nyugalmazott székelyudvarhelyi református lelkésznek, Berde Amál unokaöccsének a felajánlásait is, aki első szóra a rendelkezésükre bocsátotta mind a Dózsa népe című festményt, mind pedig egy egészalakos írógépen dolgozó férfit ábrázoló munkát. A test valójában Berde Amál fia, ifj Dóczy Ferenc világutazó és az ausztráliai Pen Club titkára, aki azonban a kép felvázolása után tragikus körülmények között elhunyt, így az arc már Berde Lászlót formázza. Továbbá Szőcs Ildikót, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatónőjét is köszönet illeti, hiszen irodájából első alkalommal nélkülözi Dóczy Ferencnek, Amália férjének a portréját. Értékes és fontos adalékokat rögzítenek az Ambrus Emese operatőr által készített mozgóképek is, amelynek megvalósulásában a Dóczy család, a Tőkés-lányok, valamint a nagyenyedi kollégium nyújtott segítséget. A kiállítás grafikai szerkesztője, Szebeni-Szabó Róbert fotográfus is nagymértékben hozzájárult a tárlat létrejöttéhez. Mindemellett figyelmet érdemel Bethlen Gábor fejedelem 1629-ben kiadott nemeslevele is, amely nemesi rangra emelte az erdélyi protestáns (lutheránus, református és unitárius) lelkipásztorok fiú- és lányutódait. A lelkész az ordináció révén korábban is a nemesség közé tartozott, ám a Bethlen-féle intézkedésnek köszönhetően ez a privilégium mostantól kiterjedt a családjára is. Ősz Előd református lelkész, levéltáros tájékoztatása szerint az okmány példátlan volt a korabeli Európában, hiszen egy latens értelmiségi réteget tett a rendi jogosultságok birtokosává, közülük kerülve ki a kollégiumok diákságának közel harmada, nagyban emelve ezzel az oktatás színvonalát. „A nagy fejedelem nemeslevele az erdélyi művelődéstörténet egyik meghatározó elemévé tette a református értelmiségi dinasztiát. Ezek a dinasztiák túlnőtték az egyház határait, a lelkipásztor édesapa fia gyakran orvos, történész vagy matematikus lett” – hívja fel a figyelmet a levéltáros. A tárlat az Erdélyi Református Egyházkerület, az Erdélyi Református Gyűjtőlevéltár, a Sapientia EMT Filmművészeti Szak, a Székely Nemzeti Múzeum, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és a Berde család leszármazottainak köszönhetően jöhetett létre. A kiállítás szombaton, október 7-én de. 10-13 , illetve du. 16-18 óra között látható Szebeni Zsuzsa vezetésével, október 8-án, vasárnap pedig Gergely Erzsébet fogadja az érdeklődöket 11.30 -14 óra között. Hétköznapokon hétfőtől-péntekig, azaz október 9-13. között tekinthető meg a tárlat, hétfőn, szerdán és pénteken de. 10-13, valamint kedden és csütörtökön du. 16-18 óra között. Kérésre a következő héten is lehetőség nyílik megnézni a kiállítást, érdeklődni lehet Gergely Erzsébetnél a 0741-217210-es telefonszámon. Papp Annamária / Szabadság (Kolozsvár) 2017. október 10.Filmen örökítette meg a marosvécsi találkozókat Kemény János báróCsaládi filmet kevesen forgattak a két világháború között Erdélyben, de Kemény János báró közéjük tartozott: a 17. Filmtettfeszt kolozsvári kiadásán az Erdélyi Helikon íróit láthattuk mozgóképen. Az erdélyi irodalom mecénása, az Erdélyi Helikon megszervezője, Kemény János báró nemcsak szenvedélyes vadász volt, kedvtelései közé tartozott a fényképezés és a filmkészítés is. Mindez akkor derült ki, amikor Czigány Zoltán filmrendező az 1990-es évek elején kalandos módon bukkant rá Párizsban a 9,5 miliméteres tekercsekre és felhasználta azokat a Kemény János báró filmjei című 1992-es dokumentumfilmjében. Ezt a filmet láthatta hétvégén a kolozsvári közönség, maguk a tekercsek ugyanis jelenleg a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban található Kemény-hagyatékban várják, hogy sor kerüljön a digitalizálásukra, tudtuk meg a filmvetítés utáni beszélgetésen. Czigány Zoltán filmrendező megkereste azokat az embereket, akik még emlékezhettek a filmtekercseken látható emberekre, levetítette nekik a felvételeket és rögzítette első reakcióikat. Megszólal többek között Kemény Árpád, Marosi Ildikó, Sütő András, Kiss Jenő, Teleki Gemma, de a Kemény-gyermekeket a marosvécsi kastélyban nevelő egykori cselédlány is. A felvételeken vadászzsákmánnyal pózoló Kemény János bárót, szaladgáló gyermekeit és a marosvécsi kastély számos híres vendégét láthatjuk: például Bánffy Miklóst, Tamási Áront, Nyírő Józsefet vagy a jóízűen nevető Teleki Károly grófot. A felvételek alatt és között hallható kommentárokból képet alkothatunk a marosvécsi találkozók hangulatáról, megtudjuk például, hogy Dsida Jenő, aki mindig a toronyszobában kapott szállást, itt olvasta fel először Psalmus Hungaricust. De a film nem áll meg az aranykornál, a megszólalók az államosítás utáni hányattatásokra is utalnak, és néhány felvillanó, retinánkba égő felvételen feltűnnek a kastélyban 2014-ig működő Neuropszichiátriai Rehabilitációs Központ szomorú körülmények között élő lakói. Újabb filmfelvételek kerülhetnek elő A némafilm-felvételek ismétlődéséből látni, hogy a Párizsban előkerült filmanyag nem túl hosszú. „Ez a jéghegy csúcsa” – mondta a Filmtettfeszt keretében szervezett beszélgetésen Szebeni Zsuzsa színháztörténész, a sepsiszentgyörgyi magyar kulturális központ vezetője. Mint mondta, a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött Kemény-hagyaték teljes átfésülését nyáron kezdték el. „Van olyan boríték, ami nem volt kinyitva, illetve még mindig van a mikrofilmtárban olyan felvétel, leginkább vadászatokról, amelyeknek a feldolgozása mai napig nem történt meg” – magyarázta a kutató, aki azt is hozzátette, hogy vannak olyan filmjelenetek, amelyekhez a Dámvad című, Kemény Jánosról szóló dokumentumfilm készítésekor még nem fértek hozzá, annak ellenére, hogy tudtak a létezéséről. Nagy Kemény Géza, a báró unokája felidézte, hogy a hagyatékot a bukaresti magyar nagykövetség és a MALÉV-járat segítségével juttatták el a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumba, mikor a család úgy döntött, hogy áttelepül Magyarországra. Nem volt egyszerű: a hagyatékot MALÉV feliratú táskákban vitték, hogy ne keltsen feltűnést, hiszen a Securitate figyelte minden lépésüket. Az örökös elárulta, hogy a hagyaték eddigi feldolgozása során a Czigány Zoltán 1992-es filmjében elhangzottakhoz képest számos új információ derült ki, például az, hogy a mészégető munkásként gürcölő írót Petru Groza parancsára helyezték át jobb munkahelyre. Előkerültek ugyanis Petru Groza akkori román miniszterelnök Kemény Jánoshoz magyar nyelven írt, irodalmi értékű levelei, külön érdekesség, hogy az elsőben még elvtársnak, a másodikban már írónak nevezi, a harmadikban pedig már őszinte barátsággal üdvözli. Kemény János válaszai sajnos egyelőre ismeretlenek. Új megvilágításba került Kemény János színháztörténeti szerepe A Kemény család három éve kapta vissza a marosvécsi kastélyt, ahol azóta, a helikoni leszármazottak éves találkozóján több kiállítást nyitottak meg, legutóbb nyáron, éppen Kemény Jánosról. Ez egy „alapkiállítás”, amit témák szerint fejlesztenek tovább, most éppen egy színháztörténeti résszel, mondta el Szebeni Zsuzsa. Mint utalt rá, elképzelhető, hogy Kemény Jánosnak nagyobb szerepe volt a marosvásárhelyi Székely Színház alapításában, mint eddig gondolták, ugyanis előkerült az intézmény részletes költségvetés-tervezete, műsorpolitika-vázlata az író kéziratai között. „A történelmi körülmények nyilván nem tették lehetővé, hogy exponálja magát” – magyarázta a színháztörténész. A feldolgozás alatt álló hagyaték több kincset tartalmaz még, hívta fel a figyelmet Szebeni Zsuzsa: egy „nagyon komoly” történelmi családregény vázlatát, Bánffy trilógiájának párhuzamát, személyes hangvételű jellemzéseket irodalmi személyiségekről, illetve a helikoni jegyzőkönyvekben olyan meglátásokat az erdélyi színház, mozi, vagy múzeum helyzetéről, amelyeket ma felmerülő kérdések kapcsán is lehetne hasznosítani. Amellett, hogy minden más erdélyi arisztokratánál többet költött a kultúra támogatására, például megmentette a kolozsvári színházat egy óriási válságtól, Szebeni Zsuzsa abban látja Kemény János jelentőségét, hogy volt diplomáciai érzéke, a sokféle erdélyi értelmiségit együttműködésre bírni. maszol.ro 2017. október 14.Erdélyi pikareszkNe gondoljunk regényre, Markó Béla friss kötete* Esszé, publicisztika alcímet visel, a pikareszk a szöveg szabad csapongásaira és képzettársításaira, a bele válogatott közel félszáz, 2011-2016 között született írás laza szövetére utal, sorrendjük tetszés szerint felcserélhető. És azt hiszem, az olvasó ezt is teszi, nem sor- és időrendben halad az első oldaltól az utolsóig, hanem aszerint kezd olvasni, hogy éppen melyik cím hívja fel magára leginkább a figyelmét. De aztán egy-kettőre rabjává is válik a szerző közvetlen hangú, könnyedségében is mélyenszántó, meggyőző eszmefuttatásainak. Sokan talán elsőként a külsejében is tetszetős könyv címadó esszéjét választják, azért is, mivel ott a pontosítás: Erdélyi pikareszk (avagy: a Tamási-modell), az íróról, Farkaslaka nagy fiáról pedig mostanság sok szó esett. Pró és kontra. A kettős megközelítés ebben az írásban is észlelhető, sőt mondhatni az egész kötetben, hiszen Markó gondolatmenetét mindvégig a józan mérlegelés, a kérdésfelvetés jellemzi. Ez akkor is hamar kiderült, amikor szeptember végén a marosvásárhelyi Bernády Házban tartott könyvbemutatón a szerzővel a kiadványt megjelentető Kalligram Kiadó vezetője, Mészáros Sándor beszélgetett. Nem először volt alkalmunk végigkövetni nyilvános dialógusukat, a szerkesztő kritikus ezúttal is kiemelte, mennyire figyelemre méltó, hogy a költőnek hosszú kihagyás után úgy sikerült visszatérnie az írásművészethez, hogy egyben meg is újította alkotói pályáját, egy ideje a korábbitól különböző, más típusú költészettel lepi meg a közönségét. Ritkaság ez az irodalomban, mondotta Mészáros. Az esszéről, publicisztikáról szólva hangsúlyozta, hogy Markó a műfaj hagyományaihoz is hű marad, átértékelő szándékkal újít is. Közéleti beszéd az övé, központi kérdés nála a közösség és az egyén viszonya, az általános, kollektív létkérdések is izgatják, de önvizsgálatra is lehetőséget nyújt az írás. Folyamatosan mérlegel, nem kijelent, kérdései vannak. Nem sérelmi viszonyulás szüli írásait, nem újabb gondokkal akarja terhelni olvasóit, együtt gondolkodni, beszélgetni szeretne velük. Markó Béla elmondta, az esszé korábban is fontos volt számára, nem csak alkotómunka, értelmezni is lehet vele dolgokat. A publicisztika viszont frissen jelentkezett nála, miután megvált politikusi teendőitől. Eleinte lenézte ezt a műfajt, mára megszerette. Egyfajta ingázást biztosít irodalom és újságírás között. Élvezettel ír irodalmi esszét, a kötetben is olvashatók gondolatai a szépirodalomról, műfajokról, írókról, úgy érzi, hogy manapság, amikor sokan azt tapasztalják, hogy az irodalomelméleti terminológia megváltozott, és nehézséget okoz a megértése, az esszé olvasható, hozzáférhető utat kínál. A dokumentumpróza különben szép hagyományokkal rendelkezik Erdélyben, sokáig az emlékiratok szerzői voltak az erdélyi irodalom nagyjai. Érdekes, izgalmas terület ez, ma is érdemes művelni. Vannak témák, amelyekre ő is gyakran visszatér, példaként Bánffy Miklós életművét említette. Az író és politikus nagyon fontos szerepet tölt(ött) be, a személyiségét és a műveit nem szabad különválasztani. Ugyanez érvényes több más jelentős írónkra, közszereplőre. Kós Károlyra is. Sajnos mi, erdélyiek nem tudjuk az értékeinket eléggé népszerűsíteni. Olykor az álértékek kerülnek felszínre. Biztosítanunk kell a többszólamúságot – hangsúlyozta Markó Béla, de sohasem szabad szem elől téveszteni az igazi értékek érvényesítését. Ezért is vannak ebben a kötetében is visszatérő témák, történetek. Az ellen a szándék ellen is igyekszik fellépni, amely gettóba zárná az erdélyi magyar kultúrát. Egy magyar irodalom van, egységes magyar irodalom, amelyből nem hiányozhatnak a sajátos erdélyi ízek, hangok. Vannak olyan általánosan elismert magyar írók, akiket éppen az erdélyiségük tett naggyá. És vannak ügyeink, többnyire politikai vetületű ügyek, amelyeket még mindig nem vitattunk végig, például a Sütő András helyzete, a Székely Jánosé, a Wass Alberté. Az esszé az ilyenek kellő józanságú átgondolását, elemzését is elősegítheti. A kötet olvasói ilyenszerű dilemmákat is körbejárhatnak Markó Bélával, s az, hogy közben mai valóságunk, társadalmi jelenségeink kulisszái mögé is betekinthetnek, csak még felerősítheti olvasmányélményüket. NAGY MIKLÓS KUND *Markó Béla: Erdélyi pikareszk – Esszé, publicisztika 2011-2016, Kalligram, Budapest, 2017 Népújság (Marosvásárhely) 2017. október 20.Elemző fájdalomAzt hittük, azt reméltük, mindenről a ceauşizmus/a kádárizmus tehet. Levéltárakban kutakodunk, fogcsikorgatva megsiratjuk a besúgó apáinkat, és próbálunk tovább lépni, bár esetleg mi gurulunk dühbe a legjobban, ha valaki Szilágyi Domokos besúgó múltját csak szóba hozza. A kommunizmus vezette be az egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságot, a tabuk társadalmát, az abortusztilalmat, a melegek, az alkoholisták, a más vallásúak elleni ellenszenvet, a kommunizmusban vált annyira hamissá az „önkritikát gyakorolni” képmutató műfaja. A kommunizmus után harminc évvel azonban még mindig ugyanott tartunk, és előtte is ott tartottunk. Ha a Horthy-rendszer képes volt úgy maradni a köztudatban, mint a siratni való aranykor, akkor ott tartottunk, nem vitás. „Ha valaki a kádárizmus iránt érzett mély gyűlölete miatt nem gyűlölte eléggé a horthyzmust, mert nem jutott ideje, energiája vagy figyelme rá, vagy nem látta elég világosan a két korszak között az összefüggést, akkor ennek a könyvnek az olvasása közben mintegy pozitív módon pótolhatja a mulasztást. Most már ennek a névtelen, elnyomott emberi lénynek a tönkretett élete miatt is gyűlölni fogom a Horthy-korszakot. Ezért a megvilágosító élményért igen hálás vagyok a szerzőnek.” – írja Nádas Péter az Önkéntelen vallomásban, a Horthy István özvegye emlékezéseiről szóló esszéjében. Az özvegy bizonyára nem értette, miről is beszél ez az író. Amúgy is, ez egy zsidó, nem tudtad? Ja, az más. Ismerek egy leányt, akinek az apja gumibottal verte a gyermekeket, olykor a feleségét is, a fejére zúdította a lisztet, felpofozta. Ha elmentek az asszony egyik testvéréhez, sorozatosan megalázta a gyermekeket, mindenki rettegett tőle. Télen kiparancsolta őket a hóra, „most nincs házatok!”, üvöltötte, a nagyobbik fiát leköpte, majdnem megfojtotta, a gyereknek menekülnie kellett otthonról, többször is a legjobb barátjánál aludt. Telt-múlt az idő, a leány sok mindenen keresztülment, megalázták, megverték, becsapták, míg végül találkozott egy olyan fiúval, aki megbecsüli, szereti, a tenyerén hordozza. A nagynénik, nagybácsik, de még a tulajdon anyja is (az apja közben meghalt) folyton azt kérdezi, mikor lesz gyermekük, és semmi módon nem lehet elmagyarázni egyiknek sem, hogy miért nem akar a leány (a fiúnak más okai vannak, bár nem nagyon különbözőek). A leány mindig idegesen megy haza, ha találkozik velük, mert hiába magyaráz, kiabál, sír szinte – a célzások, pajkos utalások („lehet mintát venni”, „jöhet a kis X”) nem maradnak abba. De hát miért is csodálkozunk? Nagynénik, nagybácsik egyaránt a régi fényképeket osztogatják a Facebookon egy-egy aranyeső kíséretében, és az anya hüppögve lájkolja őket. Ez maga az öntudatlan Erdély, az az Erdély, amelyből Tompa Andrea és Vida Gábor új regényei táplálkoznak. „A hallgatás akkor a legérdekesebb, amikor megtörik” – nyilatkozza Tompa Andrea Rostás Eninek a könyvesblogon (az interjú címe is ez), és regényt nyilván nem lehet írni a folyamatos hallgatásból. „Nem gondolom, hogy volt ebben valami perverzió” – mondta Vida Gábor a nulladik Látó-táborban Szilágybagoson, mármint abban, ahogy a családja belenevelte a borzalmas romániai magyar hallgatásba. Ez az Erdély éppen olyan tágas, mint amilyen szűk a világa. Földrajzilag tovább terjed a Királyhágónál, az a Kőröskisjenő is belefér, ahol Vida született Arad mellett, szellemi vagy lelki világa azonban hallgatástól hallgatásig tart. Nem lehet arról beszélni, hogy a nagyapa alkoholista, az apa meg depressziós, hogy a másik nagyapa egy ájtatos zsarnok, hogy a széki asszony megszökött a férjétől, és egy férfinak a szeretője, akitől gyermeke is lesz aztán – az a férfi sem szereti, csak használja. Nem volt benne perverzió, de önreflexió sincs, nem is akar lenni. Az áldozatokban is nagyon ritkán: Kalinak, a széki asszonynak merev képzete van a férfiról, a munkáról, az ételről, ha rászólnak, sem tud kilépni belőlük. A rózsanemesítő sem lép ki semmiből, kreativitása megreked a rózsái között. Annuska kiabál, de Eleonóra jámbor és vak marad. De ha valaki kiabál, miért nincs önreflexió? Mert minden családban kiabál valaki: a leányéban, akinek a történetével az esszémet kezdtem, ő maga, az Egy dadogás történetében az elbeszélő, azaz Vida Gábor, az Omertában Annuska. A tükörtartás nem inspirálja a szembenézést? Minden azt mutatja, hogy nem. „Meg fog téged verni az Isten, fiam” – mondta Vidának az anyja, miután elolvasott egy részletet a könyvből („Megírtam, elmeséltem, elvicceltem, elsírtam, amit lehetett.” Szekeres Dóra interjúja Vida Gáborral, Litera). Emlékszem arra a beszélgetésre, melyben egy kiskorában bántalmazott fiú elmesélte, amikor végre kilépett a családból, a nagyanyja megharagudott rá. „Kiteregette a szennyest.” Tipikus hárító mondatok. Ezek nem mi voltunk, mi nem így éltünk, te értetted rosszul, te vagy a hibás, már gyermekkorodban sem lehetett veled kezdeni semmit. Kalinak, aki ordít, hiszen megszökik, el kell költöznie Décsi Vilmostól, és a férfi semmit nem tesz a költözést elkerülendő, sőt. A boldogság nem lehetséges, csak a mi törvényeink szerint. Mi a bajod neked a mi törvényeinkkel? Meg nem foghatom. * Azt hittük, azt reméltük, mindenről a ceaușizmus/a kádárizmus tehet. Levéltárakban kutakodunk, fogcsikorgatva megsiratjuk a besúgó apáinkat, és próbálunk továbblépni, bár esetleg mi gurulunk dühbe a legjobban, ha valaki Szilágyi Domokos besúgó múltját csak szóba hozza. A kommunizmus vezette be az egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságot, a tabuk társadalmát, az abortusztilalmat, a melegek, az alkoholisták, a más vallásúak elleni ellenszenvet, a kommunizmusban vált annyira hamissá az „önkritikát gyakorolni” képmutató műfaja. A kommunizmus után harminc évvel azonban még mindig ugyanott tartunk, és előtte is ott tartottunk. Ha a Horthy-rendszer képes volt úgy maradni a köztudatban, mint a siratni való aranykor, akkor ott tartottunk, nem vitás. „Ha valaki a kádárizmus iránt érzett mély gyűlölete miatt nem gyűlölte eléggé a horthyzmust, mert nem jutott ideje, energiája vagy figyelme rá, vagy nem látta elég világosan a két korszak között az összefüggést, akkor ennek a könyvnek az olvasása közben mintegy pozitív módon pótolhatja a mulasztást. Most már ennek a névtelen, elnyomott emberi lénynek a tönkretett élete miatt is gyűlölni fogom a Horthy-korszakot. Ezért a megvilágosító élményért igen hálás vagyok a szerzőnek” – írja Nádas Péter az Önkéntelen vallomásban, a Horthy István özvegye emlékezéseiről szóló esszéjében. Az özvegy bizonyára nem értette, miről is beszél ez az író. Amúgy is, ez egy zsidó, nem tudtad? Ja, az más. A tükörtartás – pimaszság. Senkinek nincs joga, hogy felelősségre vonjon bármiért is, még a saját élete érdekében sem. Különben is, mi köze a saját életéhez? Etettük, itattuk, öltöztettük, fedél volt a feje fölött, mindent megadtunk neki. És akkor ő? Ez az oka, semmi más oka nem lehet, hogy Wass Albert olyan nagy sikerre tarthatott számot (ma már nem tarthat, mert a piac telítődött, és megjelentek a politikai wass albertek). Az ő bálványozott prózája elpatetizálja, következésképpen eltakarja az igazságot, melyről különben olyan „szépen” beszél, és amelyet annyira fontosnak kürtöl. A bálványozás elmaradhatatlan szellemi gesztus. Ami nem bálványozott, azt kétségbe is lehetne vonni, árnyalni, kérdéseket feltenni neki. A kérdés nélküli politikai rendszerek pedig úgy nőttek ki belőlünk, mint a gomba. Egész társadalmak építették a létüket arra, hogy eltakarták a szemüket, és ezt hol alávetettségnek, hol magyarságnak nevezték és nevezik. Miközben elnevezik valahogy, észre sem veszik, milyen közeli rokonai a másik eszmekörnek. Aki a magyarságával feszít, éppen olyan alávetett, mint korábban volt, és még büszke is erre. Miért lehet sikere az Omertának és az Egy dadogás történetének? Különféle marketingszempontokon túl szerintem azért, mert nehéz korszakokról beszélnek elemző módon. Az Omertában az elemzés fedettebb, közvetett, szereplők általi: bár mindannyian egyes szám első személyben szólalnak meg, az egész csak úgy az ő történetük, hogy nem csak az ő történetük. Ha elképzelünk egy-egy kisregényt, mind a négy gyengébb lenne, mint a négy vallomásból összeálló regény, nem kis részben éppen azért, mert árnyalják egymást, ütköznek, egybehangzanak, és együtt egy objektívebb valóság benyomását keltik. Az Egy dadogás története is egyes szám első személyű, de Vida sávokban, tekercsekben beszél a gyermek- és fiatalkoráról. Az iskoláiról, a nagyszüleiről, a bentlakásról, a mehetnékről, a katonaságról. Ez a strukturált látás valahogy minden forró érintettség mellett azt az érzetet kelti, hogy ez egy megértőkönyv. Ez nagyon nagy teljesítmény. Mert a hárítás azzal jár, hogy az ember úgy érzi, hiába próbál megérteni, nem sikerül. Ha minden sírásodnak az a vége, hogy „lehet mintát venni”, akkor úgy érzed, becsaptak, sohasem szerettek, mindig csak eltartottak tulajdonképpen, ha a szomszéd lánya lett volna az ő lányuk, azt is éppen úgy eltartották volna. Nagy belső függetlenségre van szükség, hogy az ember elemezzen, miközben fáj. Ez történelmi-társadalmi értelemben sem könnyebb, holott úgy tűnhetne. Történészek, szociológusok, pszihológusok, politológusok analizálnak minden eszközzel és erővel. Ám a társadalom, a nagy, sértett apa, nem alkuszik. Kisebbségben még könnyebb dolga van, hiszen itt mindenért a többség a hibás, mindenről ő tehet. Gondolom, Magyarországon azért keresik olyan lelkesülten a Kádár-rendszer minden kollaboránsának zsidó gyökereit, és persze meg is találják tévedhetetlenül; később megkeresik „a bűnös zsidót”. Aki talán mégis tévedett, az az idegen, nem más. Az nem mi vagyunk, arról nem is érdemes beszélni. Nincs sem földrajzi, sem szellemi határ. Székelyudvarhelyen éppúgy fontos jelenség ez, mint Nagyváradon; Kolozsváron, mint Pécsett. A beismerés alázatot jelentene, azt a keresztény alázatot, amelyet mindannyiunknak kellene ismernünk, ha annyira igazi keresztények lennénk, amilyeneknek hirdetjük magunkat; az itteni és ottani magyar társadalom azonban gőgös, sőt, dölyfös: nem passzív, hanem aktív, agresszív. A politikus nem ismeri be, hogy tévedett, a szerkesztő sem, és az anya meg az apa sem. Aki beismeri, az gyenge, hibás példány, nem közénk való. * Ennek a pszichológiai gesztusnak a párja természetesen a kizárás és a vélt fölény. A magyar társadalom a menekülőkkel éppúgy ezt érezteti, mint a más nemzetiségűekkel, bár nemzetiségtől függően más arányban. Nem csak ilyen közéleti aktorokkal azonban: amikor elváltam, jól megéreztem, mennyire empátia nélküli az emberek többsége. Legjobb barátaim tekintetét kellett hazavinnem, mint valami sündisznótüskét; akikhez semmi közöm nem volt a felületes ismeretségen túl, azok tiltottak le, felejtettek el; majdnem minden sarkon lenézésbe ütköztem, és nagyon kevesen fordultak felém megértéssel és együttérzéssel. Nyilván követtem el durva hibákat, de azokról a mozdulatokról beszélek, melyek ezektől függetlenül értek, többnyire olyanoktól, akiket nem érintett semmilyen tévedésem. Válás, alkoholizmus, depresszió egytől egyig kizárólag hibaként könyvelődik el, melyről az tehet, aki küszködik vele. Aki pszichológushoz jár, az hülye, magyar ember nem beteg, csak ezek a nyugatmajmoló nyafkák nyavalyognak. A magyar történelem arcképcsarnokában a katonai egyenruhák, a lovon lovagló férfiak előkelő helyet foglalnak el. Mondom, lovon lovagolnak: az erotika bomlasztó nyugati métely, felforgató és kiszámíthatatlan borzalom. A magyar férfiak úrimurisan udvarolnak, rántottásan nyúlkálnak, és basznak. Így marad benne a társadalom minden hibájában, amiben csak benne maradhat. Önfelmentő verseket írunk, s azok nagy sikert aratnak, ömlenek szét a Facebookon. Nem elementáris erejűek, mégis elementáris hatásúak, mert a társadalom alig várja, hogy azt mondhassa, nem tehet semmiről, és költők szavával mondhassa ezt, hiszen a költőknek még mindig van valamiféle álintellektuális bukéjuk. „A metafizikus súgó parancsának” engedelmeskedünk, ahogy Kundera nevezi a giccses értelmezést. Soha nem fogjuk megtudni, mit éltünk meg; sokan azt mondják, nagyon rendben is van ez így, hiszen jól tudjuk, mit éltünk meg, és mit élünk meg naponta. Az ember nem szarik a saját házába; ha mások beleszartak, azt megeszi, és mélyen hallgat. Ebben a kontextusban önmagában az, ha valaki képes eltávolodni magától, viasszal dugni be fülét, nehogy meghallja a metafizikai súgó szirénhangjait, már ez nagy teljesítmény. Legalább olyan nagy, mint nem engedelmeskedni a másik metafizikai súgónak (ezek aztán vannak elegen), és nem gyűlölködni. Tompa Andrea több ízben beszélt arról, hogy nem tartja hiteles gesztusnak az ítélkezést, vagy inkább látja annak a veszélyeit. Az ő könyve sem ítélkezik, meg a Vidáé sem, holott a közelség, szerző és elbeszélő közelsége miatt a Dadogásnak nehezebb. Vajon a két regény sikere annak a tünete, hogy a társadalom végre hajlandó beszélni? Hiszen beszéltek már eddig is elegen, ha csak ezt a nemzedéket járom körül, ha csak magát Vidát említem, akinek a Trianon-regénye négy éve jelent meg. Vagy ismét arról lenne szó, hogy nem lehet megúszni az érintettséget? De hát Tompa Andrea könyve egészen másként érintett, egészen más a távolság narrátor és szerző között, mint a Vidáé esetében. * Trianon egy másik nagy falat különben. A századik évforduló közelében a legnagyobb erdélyi párt elnöke bejelenti, hogy nincs mit ünnepelnie. Amivel egy romániai magyar még akár egyet is érthet, hiszen sok furcsaságot kell magába építenie, nagyon rosszul megválasztott azonban a pillanat, és mintegy megelőző szándékú: előbb elmondom én, aztán lesz min dühöngenetek. És ismét semmilyen árnyalás, csak a lózung. Holott Kós Károly gyönyörű, fájdalmas cikkben írta le a Trianonhoz vezető magyar dölyföt és kizárólagosságot: Levél a balázsfalvi gyűlésről című írásában (1911-ben!) összehasonlította a románok egyik szervezetének ünneplését, melyen hatezer román vett részt a társadalom minden rétegéből, az EMKE jubileumán pedig hatszáz kiválasztott magyar, s a rendezvény díszvendége Apponyi Albert gróf volt. Tehát még olyan előd is mondott kényelmetlen dolgokat, akit az Erdély-könnyes közönség is nagyra becsülhet (és nemcsak Kós, hanem például Bánffy Miklós is). Ám a pátosz nem szeret, nem tud, nem akar gondolkodni. A pátosz mindig ugyanazokat a mondatokat mondja, mindig ugyanolyan problémátlanul mosolyog, s ha felhívod erre a figyelmét, megsértődik: ő szenved, hiszen ő magyar, per definitionem szenvednie kell. Az apák mindentudó lények, a fiúk engedelmesek. „Édesapámnak mindenben igaza volt.” Aki fiú kérdez, az nem rendes ember, hálátlan dög inkább. A magyar Ikaroszt már a földön agyonverték volna, még mielőtt viaszszárnyakat készíthetett volna magának. A fiúnak nem az a dolga, hogy repülni próbáljon, hanem hogy engedelmeskedjen, és beledögöljön ebbe, ha muszáj. Márpedig muszáj: addig él, ameddig az engedelmessége, a jólneveltsége, a beilleszkedése. Addig él, amíg továbbviszi szülei szabályszerű magyar boldogtalanságát. Nemzetiségünk és nemzetiségünk végzete határozza meg az életünket. Nem a vallásunk, bárhogy is esküdnénk erre. Nem az emberségünk, bármennyire is büszkék lennénk rá. Nem az egyéni sorsunk, mert olyan nincs nekünk. Csak az előre megszabott, közösség szolgálatában elvérzett sorsunk. Ezért különös már az is, hogy valakinek van pofája dönteni arról, hogy szeretne-e családot. És mi van akkor a perverzióval? Meddig lehet megérteni egy anyát, egy apát, egy társadalmat, meddig lehet mentegetni azzal, hogy nem tudja, mit tesz? Akkor végül is a szélsőjobb is csak tudatlan emberek dühös gyülekezete. Annyit talán mégiscsak el lehet, el szabad mondani, hogy aki nem lát, az vak, aki viszont akarja a vakságot, az bűnös. Nem úgy kell ezt kimondanunk, mint az inkvizíció vagy a vésztörvényszék; nem erkölcsi ormaink magasából, mint valami morális hópárducok; nem leszúrva, mint Szent György a sárkányt, hogy ismét Nádasra utaljak; csak éppen ki kell mondanunk. De ki kell mondanunk feltétlenül. Demény Péter / Élet és Irodalom 2017. november 4.Bemutató körúton a PéterPál KönyvkiadóA veszprémi könyvműhely újdonsága a Mezőség – A Holt-tenger tükrében – Tóvidék – Szórványmagyarság című honismereti album, amely Wass Albert, Sütő András, Makkai Sándor, Kemény Zsigmond, gróf Bánffy Miklós és Kallós Zoltán értékteremtő munkásságát is méltatja, illetve a Mezőség – többek között Szék, Válaszút és Szépkenyerűszentmárton – méltán híres néprajzát, néptáncait fémjelzi. Másik friss kiadványuk az Erdély – Jókai Mór – Az Anna-báltól a Szent Anna-tóig – A mesemondó aranyember barangolásai című kötet. Megjelent a 2018-as falinaptáruk is, amely Wass Albert születésének 110. évfordulóját köszönti. A kiadót működtető szerzőpáros, Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla, valamint műsorvezetőként Soós Andrea előadóművész, a budapesti Lánchíd Rádió műsorvezető-szerkesztője ezekkel az újdonságokkal lép az erdélyi közönség elé. Marosvásárhelyen november 14-én, kedden délután 5 órakor a Bernády Ház, Szovátán november 15-én szintén 17 órai kezdettel a református parókia látja vendégül a találkozót. A turné november 10-én Csíkszeredában indul, majd 11-én Gyergyóalfalu, 12-én Sepsiszentgyörgy (10 és 16 óra) olvasói ismerkedhetnek meg a könyvekkel. A körút november 16-án Széken zárul. Népújság (Marosvásárhely) 2017. november 7.Bodolai Balázs kapja a Bánffy Miklós-vándordíjatAz Amerika című előadásban alakított szerepéért Bodolai Balázsnak ítélte a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti tanácsa a 2015/2016-os évad Bánffy Miklós-vándordíját. A 2015. november 2-án bemutatott, Franz Kafka regény alapján készült Amerika című előadásban Bodolai Balázs Karl Rossmannt alakítja. Michal Dočekal rendező így nyilatkozott az előadásról: „Karl Rossmann – mi vagyunk. Mi, a kommunista rendszer országaiból huszonöt évvel ezelőtt, akárcsak Karl, nagy lelkesedéssel és várakozással léptük át a szabad világ kapuját, de hamarosan felismertük annak – vagyis az oly nagyon vágyott „Amerikának” – határait, útvesztőit és veszélyeit. Mára elkerülhetetlenné vált a kérdés, hogy az eltelt negyed évszázad alatt megélt kudarcainkat és csalódásainkat nem mi magunk okoztuk-e?” A díj átadására november 12-én, vasárnap a 19 órától kezdődő Amerika előadást követően kerül sor a kolozsvári színház nagyszínpadára épített stúdiótérben. A Bánffy Miklós-vándordíjat 1992-ben, a színház megalakulásának 200 éves évfordulóján alapította az intézmény művészeti tanácsa, a testület évente titkos szavazással dönt az előző évad legkiemelkedőbbnek ítélt művészi teljesítményéről. Szabadság (Kolozsvár) 2017. november 9.Három kötetet mutatnak be GyergyóalfalubanHárom kiadvány bemutatójára várja az érdeklődőket a hét végén a gyergyóalfalvi Sövér Elek Alapítvány és a Kultúr Centrum Kft. Holnap, november 11-én 17 órától két honismereti album, vasárnap fél 12-től pedig Vetési Tamás Csaba Isten Nekünk háttal 1914–1918 című könyvének ismertetőjére várják a közönséget a Petőfi Sándor Művelődési Házba. Váradi Péter Pál és Lőwei Lilla szerzőpáros bemutatásában ismerkedhetnek meg az érdeklődők az Erdély sorozat legújabb kötetével, amely Jókai Mór alakját hozza közelebb az olvasókhoz. Az Anna-báltól a Szent Anna-tóig című albumot a hátsó borítón így ajánlják a szerzők: „Jókai Mór munkásságáról szóló tanulmánnyal, könyveiből ollózott idézetekkel és színes fotókkal mutatjuk be a magyar romantika elkötelezett írójának barangolásait a balatonfüredi Anna-báltól az erdélyi Szent Anna-tóig. Az író, aki hitet tett a magyarság eszméje mellett, aki romantikus történeteivel elkápráztatta olvasóit, a forradalmi napokban bátorsággal állt ki a veszélyeztetett nemzeti lét mellett. Művei kalandosak, tele küzdelmekkel, szerelmekkel, vívódásokkal. Tájleírásai végigvezetnek bennünket a történelmi Magyarország regényes vidékein, a Balaton partjától Erdély tündöklő tájékáig (...) A szombati eseményen az Erdély sorozat egy másik kiadványát, A holt tenger tükrében című honismereti albumot is bemutatja a szerzőpáros. „A Tóvidék maradék magyarsága és dimbes-dombos tájai mellett bemutatjuk a 110 éve született Wass Albertet, a 90 éve született Sütő Andrást, valamint Makkai Sándort, gróf Bánffy Miklóst, Kemény Zsigmondot és az értékmentő Kallós Zoltán Alapítvány tevékenységét Válaszúton. Kiemeltük még a hagyományőrző Szék települést, Pusztakamarást, Szépkenyerűszentmártont, Bonchidát és Szamosújvárt – olvasható a szerzők ajánlója a kiadvány borítóján. A vasárnapi könyvbemutatón Vetési Tamás Csaba Isten Nekünk háttal 1914–1918 című könyvével ismerkedhetnek az érdeklődők. „Ez a könyv egy elfelejtett háborúról szól, a nagy háborúról. Számomra nincs első világháború, hisz ezt a második tudatában számozták. Nekem egy nagy háború van, amely tartott harmincegy évig. Igaz, hosszabb megszakítással, de mi tudjuk, béke akkor sem volt és nem is lehetett. A körülmények rákényszeríttették a központi hatalmakat a fegyver leengedésére. A harcot is beszüntették, de le nem győzték őket. Főleg a lelkük nem szenvedett vereséget, még ha a világ összeesküdött is ellenük” – írja a Napló a Román háborúról alcímű könyv bevezetőjében a szerző. Pethő Melánia / Székelyhon.ro 2017. november 18.Megmutatják Erdővidék kincseitAz Erdővidéki Közművelődési Napok szervezői jelentős mérföldkőhöz érkeztek: a régió kulturális életét megmozgató eseménysorozatra huszonötödik alkalommal kerül sor. A program előadóestet, könyvbemutatót, koncertet, színjátszó előadást foglal magában, s átadják az Erdővidék Kultúrájáért díjat is. Hétfőn Csadi Zoltán budapesti színművész Petőfi Sándor Úti levelek Kerényi Frigyeshez című művéből szerkesztett előadását mutatja be a baróti nagyérdeműnek a városi művelődési ház Bodosi Dániel Termében. Kedden Incze László muzeológus-történész emléke előtt tisztelegnek, azt követően Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi kirendeltségének igazgatója a Bánffy Miklós pályaképe című kiállítást nyitja meg az Erdővidék Múzeumában. Szerdán Egyed Emese egyetemi tanár Verses találkozások című kötetét, illetve az általa szerkesztett Baróti Szabó Dávid: Kisded szótár és Lukáts István: Andalgj hát, citerám című könyvet mutatják be. Csütörtökön Erdővidék Múzeumának vendégei Ségercz Ferenc és barátai lesznek, pénteken Miklósváron az Erdővidék Kultúrájáért díjat adják át a kistérség, Erdővidék kulturális örökségének védelméért, a vidék hírnevének öregbítéséért gróf Kálnoky Tibornak. Az alkalomból a Kálnoky-kastélyban fellép a Codex és Kájoni Consort régizene-együttes, illetve közreműködőként a csíkszeredai Györfi Erzsébet és a marosvásárhelyi Lőrinczi György. Szombat reggel Fehér János művészettörténész vezetésével Szent László nyomában Háromszéken címmel autóbuszos kiránduláson keresik fel a lovagkirály emlékét falképeken őrző templomokat. Hecser László / Háromszék; Erdély.ma 2017. november 20.AJÁNLÓKÖNYVBEMUTATÓ * Ma 17 órától a maksai református egyház imatermében bemutatják dr. Kerekes Jenő háziorvos Rendhagyó családtörténet és napló című könyvét, valamint Köntés György, a maksai iskola egykori tanárának verseskötetét. * Holnap 18 órakor a Székely Nemzeti Múzeum Bartók-termében mutatják be Szentkatolnai Bálint Gábor Válogatott művek című könyvet, amelyet a Hargita Kiadóhivatal jelentetett meg a Székely Könyvtár 51. köteteként, és az orientalista nyelvtudós legfontosabb nyelvészeti tanulmányait, az akadémiának készített jelentéseit, ázsiai útinaplóját tartalmazza, valamint válogatást publicisztikai írásaiból. A kötetet Lövétei Lázár László, a Hargita Kiadóhivatal igazgatója és dr. Borcsa János ismerteti, valamint megtekinthető lesz a tudós kéziratos hagyatékának az a része, amelyet a Székely Nemzeti Múzeum őriz. A kötet a helyszínen megvásárolható. KÖZMŰVELŐDÉSI NAPOK * Ma 18 órától a baróti Városi Művelődési Ház Bodosi Dániel-termében Útirajzok. Petőfi Sándor Úti levelek Kerényi Frigyeshez című művéből szerkesztette és előadja: Csadi Zoltán színművész (Budapest). Kedden 17 órától tisztelgés Incze László muzeológus, történész, tanár sírjánál a baróti római katolikus temetőben, emléktábla-avatás, 18 órától Bánffy Miklós pályaképe – kiállításmegnyitó Erdővidék Múzeuma Kászoni Gáspár-termében. DESIGNHÉT A november 20–24. között Sepsiszentgyörgyön zajló 3. Design Week keretében ma 17 órától a 2. Csernátoni Design Táborban készült terveket mutatják be a Magmában. 18 órától TWIST, a 3D-ékszerek világa – Török Réka jelmeztervező, ékszerkészítő, a REKKO brand tulajdonosa és Simon Norbert divatfotós közös kiállítása a Lábas Házban. 18.30-tól: „Mesélő jelmezek” – kiállítás, könyvbemutató, filmvetítés a Lábas Házban. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. november 23.A múzeumőr Incze Lászlóra emlékeztek (Erdővidéki Közművelődési Napok)Az Erdővidéki Közművelődési Napok részeként Baróton Incze László muzeológus-történészre emlékeztek (fotó), majd Bánffy Miklós pályaképét bemutató kiállítást nyitottak meg kedden Erdővidék Múzeumában. A megemlékezés a baróti római katolikus temetőben vette kezdetét, ahol a múzeumteremtő Incze László alakját egykori munkatársa és barátja, Haszmann Pál muzeológus elevenítette fel, s szólt arról az időszakról, amikor a hetvenes évek elején közösen gyűjtöttek anyagot a kézdivásárhelyi múzeum számára. Erdővidék Múzeumának udvarán Demeter László, az intézmény igazgatója szólt a szülőföldjétől messze kerülő, de örök életében barótinak megmaradó Incze Lászlóról. Olyan kiemelkedő munkát végzett, ami méltóvá teszi, hogy Erdővidék nagyjai között tartsuk számon, és azon a telken, ahol egykoron Baróti Szabó Dávid szülőháza állt, Kászoni Gáspár és Dénes István emléktáblái mellé az övét is elhelyezzék – mondotta. Jánó Mihály művészettörténész a mérhetetlen tudását megosztó tanár és kiváló pedagógus, a nagy műveltségű, kiemelkedő kutatómunkát végző, hely- és céhtörténeti tanulmányokat író, valamint múzeumőr Incze Lászlót méltatta. Mint mondotta, a szó szoros értelmében is lehet ezt érteni, hiszen értékeinknek nemcsak összegyűjtője, de szigorú őre is volt. Dimény Attila, a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum vezetője úgy fogalmazott: elődjének munkája példaként szolgál a mai fiatal szakembereknek, s kiemelt fontosságúnak tartják, hogy örökségét gondozzák. Dimény örömét fejezte ki, hogy Incze Lászlóról nem feledkezett meg Barót, s emlékét megőrzi. A leleplezett emléktáblát Bíró Károly baróti káplán áldotta meg. A múzeum Kászoni Gáspár Termében a Bánffy Miklós pályaképe című kiállítást Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi kirendeltségének igazgatója nyitotta meg. Mint mondotta, szerencsések a barótiak, amiért gond nélkül emléket állíthatnak kiváló személyiségeiknek, ők már tíz évnél is régebb próbálkoznak, hogy a kolozsvári Bánffy-palotán rövid magyar és román felirattal is ellátott emléktáblán tüntessék fel, hogy ott született a polihisztorként is számontartott Bánffy Miklós, aki többek közt regényíróként, novellistaként, festőművészként, grafikusként, könyvillusztrátorként, lótenyésztőként, politikusként és diplomataként is helytállt. Szebeni Zsuzsa a kiállításról szólva elmondta: az immár harmincnegyedik alkalommal bemutatott, bőségesen dokumentált anyaggal Bánffy szerteágazó tevékenységét kívánták láttatni. A vándorkiállítás két érdekes darabjáról, Mozart A varázsfuvolájához és Bartók A kékszakállú herceg vára előadásához készült jelmezek rekonstrukciójáról az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet szcenikai gyűjteményének vezetője, Turnay Tímea beszélt. Mint mondotta, mi sem bizonyítja Bánffy Miklós sokoldalúságát és zsenialitását jobban, mint hogy ebben a különleges műfajban is különlegeset tudott alkotni: bár a jelmezek jól hordhatóak, a mai szakemberek számára is komoly kihívást jelentett azok rajzok szerinti újraelkészítése. Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. november 28.Gazdag évet zár a Nyilas Misi Tehetségtámogató EgyesületA legutóbbi támogatási év eredményeiről, a következő ciklus terveiről számoltak be a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület képviselő kedden, Kolozsváron. A nehéz sorban levők felemelése, támogatása nemcsak fontos, de szinte megható is – fogalmazott Mile Lajos kolozsvári főkonzul a beszámoló megnyitóján. Péntek János, az egyesület elnöke kiemelte, román nyelven tanulókat is támogatnak, mert a magyar szakok nem fedik le a teljes spektrumot. A támogatott diákokkal való együttműködés nemcsak egy évig tart: ugyan első lépésben egy évre kötnek velük szerződést, de ha az eredmények jók, a diploma megszerzéséig kaphatnak támogatást. Péntek elmondta, az a szakadék, ami a társadalomban van, egyre mélyül, pedig a tehetség egyformán van szétosztva függetlenül attól, hogy ki minek és hová születik, milyen anyagi helyzetbe és körülmények közé. Ráadásul nekünk Erdélyben nem szabad pazarolnunk a tehetségekkel, hiszen nem tudunk „felvásárolni” külföldi tehetségeket, mint máshol – tette hozzá. Beszélt arról is, a diszkriminatív rendszer nem magától lett ilyen, a politikum alakította olyanná, hogy az oktatási rendszer az elit felé mozduljon el, ne a teljes lakosság irányába. Várják a tehetségeket Cseke Zsófia, az egyesület ügyvezető elnöke elmondta, a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület a 14. támogatási évében Erdély egész területéről 232 ösztöndíjast támogatott az alapprogrammal, a Barátság Programban pedig egyetemi hallgatóként 92 személyt. Az ösztöndíjak összértéke 728 ezer lej volt. Oplatka András előző évi jelentős, 7,5 millió forintos adománya lehetővé tette a kiemelt Bánffy Miklós Ösztöndíj létrehozását. Ezt segítette a dr. Korponai Erzsébet negyvenezer eurós hagyatékából az egyesülethez eljuttatott rendkívüli adomány. A díja már át is adták első ízben. A Nemzeti Tehetség Program pályázati támogatásával több programot is megvalósítottak: öt alkalommal zajlott Tehetségnap, első ízben szerveztek anyanyelvi tehetségfejlesztő tábort, sokadjára szervezték meg a pályaválasztási tájékoztatót az érettségi előtt álló ösztöndíjasaik számára, illetve jelenleg is zajlik a mentorálási programjuk matematikából. Megszületett ugyanakkor a Tanítvány Ösztöndíj is a Kőszikla Baptista Gyülekezet kezdeményezéséből és támogatásából. A Kolozsvári Magyar Napok keretében koncertező Bogányi Gergely és Boros Misi zongoraművészek a bevételt szintén az egyesület egyik ösztöndíjasának támogatására ajánlották föl. A következő támogatási évre 95 ösztöndíjkérelem futott be az egyesülethez, ezt azonban kevésnek tartják, többre volna szükség – bátran lehet tehát jelentkezni. A programban összesen 309 ösztöndíjast számlálnak. Berszán István kuratóriumi tag arról beszélt, hogyan születnek a támogatások, milyen megkeresések, az anyagi segítségen túli lehetőségek nyílnak meg előttük. Az említett baptista közösség tagjaként is elmondta, nem az a fontos, hogy a saját felekezetükhöz tartozókat támogassák, hanem, hogy segíthessenek. Kustán Magyari Attila maszol.ro 2017. november 29.Gróf Bánffy Miklós, a sikeres külügyminiszterEgy erdélyi arisztokrata a magyar külügyek élén – Bánffy Miklós címmel tartott előadást erdélyi körútja sepsiszentgyörgyi állomásán dr. Vizi László Tamás történész. A székesfehérvári Kodolányi János Főiskola rektorhelyettese az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vendégeként turnézott. Témajavaslatai közül a háromszékiek ezt választották. Mottóul egy Bánffy-idézetet jelölt meg az előadó: „...feladatunk az, hogy a nemzet külpolitikai horizontját emeljük”. Vetített képes előadásában Vizi László Tamás a külügyminiszterre összpontosított, hisz ez az oldala a kevésbé ismert – mondotta. Vázolta a történelmi hátteret, Trianont és előzményeit, érintőlegesen szólt losonci gróf Bánffy Miklós sokoldalúságáról, és beágyazta külügyminiszteri tevékenységét a bethleni gróf Bethlen István vezette kormány politikájába. Bánffy Miklós 1873. december 30-án született Kolozsváron 60 ezer holdas birtok örököseként. Jogi tanulmányait Budapesten végezte. 1901-től szabadelvű országgyűlési képviselő, 1906–1910 között Kolozs vármegye főispánja, 1912–1918 között a Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa, kormánybiztosként az utolsó magyar király, IV. Károly 1916-os koronázási ünnepségének főszervezője. 1918. december 31-én a Székely Nemzeti Tanács megbízottjaként nyugati körútra indult – Bécs, Berlin, Koppenhága, Hága. Céljának tekintette a nyugati közvélemény felvilágosítását a magyarországi helyzetről, ugyanis a nyugati sajtóban csak negatív cikkek jelentek meg Magyarországról. Útja csekély sikerrel járt. 1920 elején Bánffy Angliában tárgyalt, ugyanis január 15-én átnyújtották Apponyi Albertnek, Magyarország képviselőjének a trianoni békeszerződés-tervezetet. A párizsi tárgyalásokon érezhető volt, hogy Lloyd George brit miniszterelnök fogékony a magyarkérdésre, a nemzetiségi arányok szerinti felosztásra, ezért Bánffy informális tárgyalásokat folytatott Londonban. 1920 őszén felmerült, hogy londoni nagykövetté nevezik ki. Végül nem nagykövet, hanem külügyminiszter lett a Trianon utáni, szintén egy erdélyi arisztokrata, gróf Bethlen István által vezetett kormányban. Külpolitikai célok Bethlen István a nemzetgyűlésben (parlamentben) 1921. április 19-én tartott miniszterelnöki bemutatkozó beszédében meghatározta a külpolitikai célokat és megnevezte a külügyminiszter feladatkörét. „Magyarországnak bele kell helyezkednie abba a helyzetbe, amelyet a reánk kényszerített trianoni béke alkotott. Magyarország a legutóbbi időkben olyan tanúságát adta belső erejének, higgadtságának és hazafias egységének, hogy mindenki előtt kétségtelen az, hogy az az erő és az a higgadtság lényeges biztosítéka a békének Európa keletén. Elleneink minden rágalmaival szemben bizonyság ez és cáfolat.” A kormány nyugalommal és önérzettel tekint a jövőbe. A béke végrehajtását az adott szó erejénél fogva kötelességének tartja, de a béke, amely a győzők abszolút kényszerével jött létre, nemcsak kötelességeket ró reánk, hanem számunkra is tartalmaz jogokat – hangsúlyozta a miniszterelnök. Reményét fejezte ki, hogy e jogok érvényesítésében a szerződők ugyanazt a lelkiismeretességet fogják tanúsítani, amellyel Magyarország lép e kérdések elé. „Abban a feltételezésben, hogy szomszédaink azoknak a rendkívüli előnyöknek élvezetében, amelyeket nekik a béke biztosít nem fognak megfeledkezni azokról a kötelességekről sem, amelyeket velünk szemben szerződésileg vállaltak. Itt eleve hangsúlyoznom kell, hogy egy pillanatra sem feledhetjük el azt a belső szellemi és kulturális kapcsot, amely minket más uralom alá került véreinkkel elválaszthatatlanul összefűz. Ez álláspontunk annál kétségtelenebb, minthogy éppen a béke a nemzetiségi elv széles hangoztatásából keletkezett. A természet adta gazdasági és kereskedelmi szükségességek megjelölik azt az utat, amely a legközelebbi szomszédainkkal való viszonyaink rendezéséhez szükséges” – hangoztatta a kormányfő. Bethlen István kijelentette, egy irányultsága lehet csak külügyi politikánknak, amelyet rendíthetetlenül követni akarunk: orientációnk egyedül magyar lehet. Emlékeztetett, hogy megszűnt a királyi hatalom, valamint Magyarországnak az osztrák tartományokkal elválaszthatatlan és együttes birtoklása, ami az 1867. évi kiegyezés hozadéka volt. Ezek következményeit a békekötés után fogja levonni a kormány, mivel a béke a nagyhatalmak ratifikációja után válik érvényessé, tehát addig az időpontig nem is volt lehető, hogy a kormány ezzel a kérdéssel foglalkozzék. A külügyi tárca felelőse Bánffy Miklós, a „mindenkivel egy nyelven tudó” külügyminiszter 1921. április 14. és 1922. december 19. között töltötte be a tisztséget. A politikus úgy vélte, a diplomáciai eljárás nem rejtélyes boszorkánykonyha, nem különbözik semmiben a borjúvásártól, az eladó magas árat kér, a vevő alacsonyat kínál, az eladó dicséri a borjút, a vevő pedig ócsárolja. Bánffy megjelölte a magyar külpolitika prioritásait: a győztes hatalmakkal, az utódállamokkal és a Nemzetek Szövetségével való viszony javítása. Ennek érdekében Bánffy szerint mérsékelt, türelmes és kíméletes külpolitikát kell folytatni, „őszinte jóakarattal és minden hátsó gondolat nélkül”. Elutasította az irredenta hangoskodást. Mérsékelt, higgadt politikáját számos bírálat érte. Bánffy külügyminiszteri ars poeticája így fogalmazható meg: „Aki felelős állásban van, az felelős a békéért és a békés fejlődésért, mert csak úgy fejlődhetünk, ha a reálpolitika és a rajongás a nemzet szolgálatára összefognak és egyetértenek”. Ha csak a rajongók és a kalandorok vezetnék a nemzetet, akkor ez meg nem érdemelt megalázáshoz és pusztuláshoz vezetne, jelentette ki. A románok történelmi lehetőséget szalasztottak el a magyar–román viszony konszolidálására, ugyanis 1919-ben, a Tanácsköztársaság bukása után felszabadítóként ünnepelte volna őket az ország, ha nem kezdenek fosztogatni és nem lekezelőek a lakossággal. Ez a lélektani pillanat azonban elmúlt. „Pedig a lélektani erők döntik el a nemzetek külpolitikáját, az anyagi érdek eltörpül mellette” – vélte. Bánffy szerint a cseh elnökkel, Masarykkal lehetett egyezkedni, és ekkoriban Felvidéken volt a legkevesebb probléma, mert Masaryk a kisebbségvédelmi törvények szellemét is be kívánta tartani. A revízió kérdésében azt vallotta, ha barátságos viszonyt akarunk valamelyik szomszéddal, ez másként el nem képzelhető, mint úgy, hogy irányában a „nem, nem, soha” álláspontjáról le kell mondani. Ezzel kapcsolatban viszont tudta, hogy a magyar gondolkodás nem ítéli meg ezt az álláspontot pozitívan, hanem jogfeladással fogja vádolni. Meggyűlt a baja a régi vágású, dualista gyökerű adminisztrációval. Ez egy lenéző, birodalmi diplomácia, ami Bánffy szerint már a dualista monarchia idején is káros volt, mert nem barátságot épített, nem békülni akart például a balkáni nemzetekkel, hanem elidegenítette őket. De akkor legalább még volt birodalmi alapja, míg egy kis közép-európai országként már nevetséges is és minden alap nélküli, ha fennhéjázunk és packázunk a szerbekkel és más környező országokkal, mondotta. Sopron és környéke Vizi László Tamás vázolta a Bánffy Miklós külügyminisztersége idején történt külpolitikai eseményeket. 1921-ben június 10–23-a között csehszlovák–magyar tárgyalásokat folytattak Bruckban és Marienbadban. Magyarországot Teleki Pál és Bánffy Miklós, Csehszlovákiát Edvard Beneš képviselte. Előtérben gazdasági kérdések álltak. Augusztus 8-án aláírták Rigában a szovjet–magyar fogolycserére vonatkozó egyezményt. Augusztus 20-áról 21-ére virradó éjjel a magyar csapatok bevonultak a szerb megszállás alatt levő Újszegedre, augusztus 22-én Baranyába, Pécsre. 1921. augusztus végén Prónay Pál és Héjjas Iván különítményei bevonultak a trianoni békeszerződésben Ausztriához csatolt nyugat-magyarországi területekre. Augusztus 29-én az Amerikai Egyesült Államok különbékét kötött Magyarországgal. 1921. szeptember 3-án Magyarország és Bulgária kereskedelmi megállapodást kötött. Szeptember 24-én Apponyi Albert, a magyar kormány főmegbízottja a Népszövetségben kérte, hogy a közgyűlés halassza el a döntést Magyarország felvétele ügyében a következő ülésszakig, Nyugat-Magyarország Ausztriához csatolása végrehajtása körül támadt viszály miatt. Szeptember 26-én Bánffy Miklós Edvard Benešsel tárgyalt Brünnben. Beneš közvetítőként lépett fel Magyarország és Ausztria közt, támogatta Magyarország igényét Sopronra és környékére. Október 11–13-a között olasz közvetítéssel osztrák–magyar tárgyalások zajlottak Velencében. A magyar küldöttséget Bethlen István miniszterelnök és Bánffy Miklós külügyminiszter vezette. Megegyeztek abban, hogy Sopron és környékének hovatartozásáról népszavazás döntsön. December 14–16-a között népszavazást tartottak Sopron és környékén. 24 072 szavazatból 15 343 a Magyarországhoz, 8227 az Ausztriához való tartozást támogatta, 502 érvénytelen volt. Az október 20–24-e közötti napokat 2. királypuccsként tartják számon: akkor zajlott IV. Károly második visszatérési kísérlete. Október 23-án az antanthatalmak tiltakoztak Károly visszatérése ellen, Csehszlovákia és Jugoszlávia részleges mozgósítást rendelt el. December 16-án Ausztria és Csehszlovákia ötéves szerződést kötött. Kötelezték magukat a saint-germaini és a trianoni békeszerződés határozatainak maradéktalan végrehajtására. 1922. február 8-án Magyarország és Ausztria kereskedelmi egyezményt kötött. Augusztus 31-én Csehszlovákia és Jugoszlávia kölcsönös segélynyújtási szerződést kötött egy esetleges magyar támadás elhárítására. Szeptember 18-án Magyarországot felvették a Népszövetségbe. Október 19-én Magyarország és Észtország kereskedelmi szerződést kötött. November 22-én Magyarország és Csehszlovákia kereskedelmi szerződést kötött. 1922. szeptember 9-én a török hadsereg elfoglalta Szmirnát. Bekövetkezett Lloyd George brit miniszterelnök bukása. Októberben Mussolini hatalomra jutott Olaszországban. Repedezni kezdett a Párizs környéki békék rendszere, háttérbe szorult a teljesítési politika. Bánffy ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy ha barátságos viszonyt akarunk valamelyik szomszéddal, irányában a „nem, nem soha” álláspontjáról le kell mondani. Felfogását éles bírálatok érték. 1922. december 19-én benyújtotta lemondását. Epilógus A számbavétel után nagyot ugorva Bánffy igen beszédes megnyilvánulásával zárta előadását Vizi László Tamás történész. A II. bécsi döntést követő napon, 1940. szeptember 1-jén Bánffy Miklós a kisebbségi sorsból megszabaduló honfitársaihoz írt kiáltványában megfogalmazta: „Legyünk bölcsen megértők azok iránt, akiknek szintén otthona Erdély. Csak így maradhatunk méltók Erdély földjéhez.” Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. december 9.Magyarok a „királyi többesben” – Dr. Fodor János történész I. Mihály és a kisebbség viszonyárólAz eddigi ismeretek szerint a kedden elhunyt egykori román uralkodó, I. Mihály király nem nyilvánult meg az országban élő magyar közösség ügyeiben, főbb képviselőivel ugyanakkor kapcsolatban állhatott. Így túlzás kijelenteni, hogy a magyarok bármit is köszönhetnek neki – mondta el a Krónikának az egykori uralkodó és a romániai magyarok viszonya kapcsán dr. Fodor János történész, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanársegédje, a kolozsvári Magyar Történeti Intézet munkatársa. A szakértő egyik fő kutatási területe egyébként Románia, a romániai magyar kisebbség története a két világháború között. – Tudatosult-e, illetve tudatosították-e Mihályban, hogy nem egy nemzetállam trónörököse, illetve uralkodója, hanem több nemzetiség is él Nagy-Romániában? – Minden bizonnyal, ugyanis a gondos neveltetését végző királyi udvar eleve nyílt szellemiségű, többnyelvű, ennek megfelelően gondos oktatásban részesítette, mellyel kvázi felkészítette az uralkodásra a már születését követően örökösként kijelölt utódot. Természetesen tudomása volt róla, hiszen ő maga is többnemzetiségű (görög, dán, német, angol stb.) dinasztia leszármazottja. Ilyen környezetben természetesen mások a hangsúlyok a nemzetiségi származást tekintve. – Ez megnyilvánult-e valamilyen gesztusban? – Hogy konkrétan például romániai magyar ügyben volt-e megnyilvánulása, arról nincs tudomásom. Viszont tudunk arról, hogy édesanyjával együtt szót emelt a romániai zsidóság védelmében, amely életmentő akciónak bizonyult a második világháború időszakában. – Kapcsolatba léptek-e a magyar politikai és közéleti vezetők valamilyen formában Mihállyal trónörökösi, illetve uralkodói minőségében a magyar jogkövetelések megfogalmazásakor? – Erről sincs konkrét tudomásunk, viszont minden bizonnyal tudomása volt, és kapcsolatban állt azokkal a magyar főméltóságokkal, akik valamilyen formában bizalmasai voltak az uralkodói udvarnak. Ilyen szempontból elképzelhető, hogy az ifjú Mihály személyesen ismerhette például Bánffy Miklóst vagy a korábbi időszakból a romániai Országos Magyar Pártnak a királyi udvarral is kapcsolatot tartó kulcsembereit. A két világháború közötti időszakban nem volt teljesen idegen, inkább csak abszurdnak minősített gondolat, hogy létrejöhet egy perszonálunió a magyar és román királyság között. Ennek a gondolatiságnak a képviselői szintén keresték a kapcsolatot a királyi udvarral. – Köszönhet-e valamit a romániai magyar közösség Mihálynak? Akár uralkodóként, akár már lemondása után fűzhető-e a nevéhez valamilyen, a magyarok számára jogokat biztosító, illetve az igényeikkel szembeni megértésről tanúskodó gesztus? – Az, hogy köszönhet-e, túlzásnak érzem, ugyanis a Romániához tartozó erdélyi magyarság ugyanúgy tárgya volt a „királyi többes számnak”, amikor az uralkodó beszédet intézett, legalábbis a hivatalos diskurzus szerint. Azonban azt is látni kell, hogy uralkodása igencsak leszűkített jogkörrel, inkább szimbolikus tartalommal bírt, melynek mozgástereit a többségi nemzetiség szempontjából is csupán nehezen tudta érvényesíteni. Lemondását követően egyik szószólója volt a romániai emigrációnak, s mint olyan, a kommunista rendszerrel szemben megfogalmazott üzenetei ugyanúgy minden polgárhoz szóltak. Végül pedig egy személyes vonatkozás, amelynek tartalma nem biztos, hogy valószerű, de igencsak népszerű gondolat volt régen. Állítólag a vele egy időben született romániai polgárok eredetileg mentesültek volna a katonai szolgálat alól (ebbe a kategóriába tartozott anno nagytatám is), azonban ez természetesen a második világháború kitörése miatt meghiúsult, ha egyáltalán létezett. Ennek a történetnek több variációjával találkoztam, így ha másért nem is, talán e szimbolikus gesztus miatt lehetett népszerű a magyarság körében is. – Apropó lemondás: mennyiben tekinthető jogszerűnek Mihály 1947-es lemondása/lemondatása? – Semennyiben. Ahogyan a korábbi/későbbi puccsszerű események is gyakorlatilag a régióra jellemző kiszolgáltatottságot mutatták a második világháborút követő geopolitikai realitáshoz: vagyis Moszkva utasítására történtek bizonyos színjátékok. Ez esetben belefért a választási csalás, a kommunista párt ellenzékének a felszámolása. Az is tény, hogy ebben a kiszolgáltatott helyzetben a megzsarolt uralkodónak kevés választási lehetősége és mozgástere maradt. Ugyanakkor érdekes közjogi vita lehetne abból, hogy az azóta a köztársasági államformát választó ország lakosságának manapság mi a véleménye a monarchia intézményéről. Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár) 2017. december 20.Bánffy Miklós művészi pályaképéről nyílik tárlat KézdivásárhelyenGróf Bánffy Miklós művészi pályaképét mutatja be az Illúzió és tükröződés című kiállítás, amely csütörtökön nyílik meg 18 órakor a kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Házban. A tárlatot, amely jövő év március 18-ig látogatható, a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókja és a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet szervezi. A megnyitón Lukács Bence Ákos, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja mond köszöntőt, a kiállítás kurátora Szebeni Zsuzsa színháztörténész, látványtervezője Szebeni-Szabó Róbert fotográfus. A tárlat időtartama alatt a közönség megtekintheti Oláh Katalin Griff című dokumentumfilmjét. Amint a cím is jelzi, a kiállítás központi gondolata az illúzióra épül, még akkor is, ha valós dokumentumokra és kézzelfogható műalkotásokra támaszkodik– írták közleményükben a szervezők. Rámutatnak, Bánffy Miklós különleges alkotó: egyszerre ír darabot, rendez, intendáns, de a színpadi látványtervezés az a művészeti ág, amelyben európai színvonalon alkot. Illúzió, mert azt a tünékeny művészi világot hivatott visszaadni, amely Bánffy Miklós sajátja, de rég elpusztult. Azt a világot kulcsregényében, az Erdélyi történetben kíméletlen pontossággal, ugyanakkor ma már romjaiban is szépséges illúzióként ábrázolja. A regény, amely Marius Tabacu remek fordításában hamarosan románul is olvasható lesz és számos világnyelvre is lefordították, rendkívül népszerű. Bánffy Miklós sokoldalúságát nehéz bemutatni, de a kiállítás megkísérli megvillantani azt a páratlan alkotóerőt, amely az Orosz Balett 1912-es budapesti meghívásával kezdődött, és tervezői, intendánsi tevékenysége révén a modern magyar szcenika-művészet megújulásához vezetett. A tárlaton Bánffy mára már megsemmisült alkotásai is teret kapnak, a Varázsfuvola, Bartók Kékszakállú vára, vagy az Ostoba Li című színdarab vizuális megformálása. A kiállításon először lesz látható Bánffy Miklós eddig ismeretlen tájképe. A kiállítás meghatározó részét képezik Nicolette Jelen Bánffy modern szilikátművei, aki világát üvegbe és tükörbe komponálja. A jelenleg New Yorkban élő képzőművész munkáiban a család képzőművészeti tehetsége és egyedi világlátása „tükröződik". Nicolette Jelen különféle technikákkal egyedi munkákat hoz létre, pasztelleket, művészi könyveket, olajfestményeket, illetve sokszorosítható metszeteket készít. A kiállítótér két teremében a kiállítás célja egy újabb tünékeny illúzió létrehozatala, amely néhány hónap erejéig visszavarázsolja a családi arcképcsarnok egy részét, valamint a bonchidai kastélykörnyezet egy szűk, de karakterisztikus szeletét. Krónika (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
